Három napja hasmenéssel küzdöttünk. Nem én. Ő. De ha az ember lánya anya lesz, onnantól zdve valahogy a személyes névmások értelmét vesztik. Nincs olyan, hogy ő, csak mi van, ami valójában csak rá vonatkozik, de akkor is. Mintha még 2,5 év után sem tudatosult volna bennÜNK, anyákban, hogy már nem vagyunk egy testbe zárva a gyerekkel. Ez vajon meddig kelesz így?
Szóval. Fosás. Hányás. Láz szerencsére nincs. Helyette van kakiállag elemzés, szagminta és sűrű nadrágcsere. Senkinek nem jutott még eszébe babakaki futóversenyt rendezni? Mert ha igen, értesítsenek már a szervezők, mert beneveznÉNK. Mégis hogy a fenébe tud a másodperc töredéke alatt minden is kakis lenni a gyerek alatt, mikor a kakikinyomás és a peluscsere között nem telt el 30 másodperc? Költői kérdés, persze. Szóval piaci rés, csak szólok! Melyik gyereknek fut ki gyorsabban a kaki a pelusból?
Emma épp ül a hálószobánkban, az ágyunkon. Mesét néz a táblagépen. Hihetetlen, hogy ezt leírom, hogy nyíltan vállalom. Kérek egy –két percet, hogy megveregessem a vállamat. tik-tak, tik-tak, tik-tak.
Oké. Megvolt. Én, Baláti-Bredák Alexandra vállalom, hogy a 2,5 éves kislányom néz mesét a táblagépen. Vagy ahogy ő hívja: a tablán. Ráadásul valami bődületes baromságot, ami nem szól másról, mint hogy egy testetlen, arctalan többnyire női kéz ide-oda pakolászik minibbnél minibb tálakat, turmixgépeket és tortát süt. Egyszer annyira kíváncsi lennék, ki van a kéz mögött. De ezt valószínűleg sosem fogjuk megtudni, ahogy a Tom és Jerry epizódokból is kispórolták az emberi karakterek felső testét. Mindenesetre Emma rettentően élvezi, én pedig élvezem, hogy van lehetőségem a jolli-joker Vanishel kisúrolni az aznapi harmadik kakis nadrágot. ( Nem. Amúgy cseppet sem élvezem, de az előző két nadrágját inkább kidobtam, minthogy nekiálljak súrolni, viszont ha így haladunk, lassan az apukája boxerét fogom tudni csak ráadni rövidnadrág gyanánt, szóval spórolni kell a gatyákkal. A végén még annyira megjön a kedvem a súrolosához, hogy a kukából is kiszedem az előző kettőt.)
Kukázni viszont elfelejtek, mivel megcsörren a telefonom. Az új, közvetlen kolléganőm hív.
Halló!
Szia! Nem hívlak rosszkor?
Áh soha jobban. Épp unatkozom, ahogy az elmúlt 2,5 évben oly sokszor.
Na csak azt akartam kérdezni, hogy….
ANYAAAAA.
Nem tudtam meg, mit akart kérdezni. Emmának kivételesen profi radarja van, amit arra használ, hogy ha véletlenül mással beszélek akár telefonon, akár személyesen, rögtön történik valami, aminek köszönhetően rá irányul a figyelem. Berohanok a szobába, azt sejtem, csak az a gond, hogy megint reklám megy a Youtube-on.
Igen szívem? Kérdezem, miközben a fülemnél a telefonnal, a hónom alatt pedig a szaros gatyával egyensúlyozom.
Befostam.
Értem, Szívem! Köszönöm a tömör, ámde annál lényegre törőbb helyzetjelentést.
Bea próbált persze úgy csinálni a vonal másik végén, mintha nem értette volna kristály tisztán Emma egyszavas monológját, de mindketten tudjuk, hogy értette.
Hallom most nem érsz rá! Visszahívlak később.
Azzal nagyon nagy szívességet tennél, köszönöm!
Akkor ott azt gondoltam, ennél nagyobb szarban már nem lehetek. Tévedtem.
Június 24-ével elkezdődött az öt hetes szünet a bölcsődében. Sebaj. Megoldjuk. Az első hetet apa ( mármint Emma apukája, tehát a férjem) vállalta be. Aztán kiderült, hogy csütörtökön meetingje van, ahova nem tudja magával vinni, így velem jött be a munkahelyemre. Korán indultunk, hogy biztosan időben beérjünk. Megittam bent az első kávémat, ami nálam egyenes utat jelentetett 2-3 perc múlva a wc-re.
Maradj itt Kincsem! Anya elmegy a mosdóba és már itt is van! Nyilván az esélytelenek nyugalmával, de legalább megpróbáltam…
NEM! Veled megyek!
Rendben!
Bekísért. Megtapsolt, amikor hallotta, hogy jön a csuri. Mi így hívjuk. Szóval a pisi. Nem mondom, azért nem rossz érzés úgy kezdeni a napot, hogy pusztán egy pisi miatt tapsot kapok. Ehhez könnyen hozzá tudnék szokni. Ahhoz viszont NEM AKAROK, ami utána következett. Kakiltam. Végeztem. Kitöröltem. Felálltam. Majd Emma úgy belehajolt a wc csészébe, mint egy biológus, aki rettenetesen komolyan veszi a dolgát, ami jelen esetben nem más, mint hogy nagyítón át vizsgáljon meg mondjuuuuuk egy békalábat. A kakimnál szerintem még az is kellemesebb gondolat.
Emma vizsgát és vizsgált, szerencsére csak szemmel, majd megállapította: szép hosszúkás! Én is ilyet szeretnék kakilni.
Jól van Szívem! Szurkolok, hogy összejöjjön. Ígérem, ha sikerül én is megtapsollak! De csak akkor ám, ha nem a pelusba, hanem a wc-be sikerül!
Onnantól rettegésben telt a napom a melóban. Szépen lassan szivárogtak be a kollégák. Levert a víz minden alkalommal, mikor Emma úgy kezdett neki egy mondatnak: Képzeld…
Be voltam tojva, hogy arról kezd el sztorizgatni, milyen hosszút és milyen formásat kakiltam. Hála Istennek ez nem következett be.
Én nem tudom, hogy történhetett, de augusztus 5-öt írtunk. Letelt az 5 hét bölcsis szünet. A kakis történet a feledésbe merült. Első nap a bölcsiben. Én vittem Emmát. Cipőváltás, kézmosás, kopogás, majd berohanás Ildihez, a gondozónőhöz. Szuper! Jó kedve van, nem sír, minden tökéletes. Kicsit még hallgatózok az ajtón át, hogy megbizonyosodjak róla, minden a legnagyobb rendben.
Képzeld Ildi! Anya kakilt a dolgozójában. Megnéztem közelről. Annyira szép hosszúkás volt!
Felhívtam a férjemet, és csak annyit mondtam neki:
Most egy ideig te furikázod Emmát a bölcsibe! Kezdheted is a ma délutánnal.
Szóval. Fosás. Hányás. Láz szerencsére nincs. Helyette van kakiállag elemzés, szagminta és sűrű nadrágcsere. Senkinek nem jutott még eszébe babakaki futóversenyt rendezni? Mert ha igen, értesítsenek már a szervezők, mert beneveznÉNK. Mégis hogy a fenébe tud a másodperc töredéke alatt minden is kakis lenni a gyerek alatt, mikor a kakikinyomás és a peluscsere között nem telt el 30 másodperc? Költői kérdés, persze. Szóval piaci rés, csak szólok! Melyik gyereknek fut ki gyorsabban a kaki a pelusból?
Emma épp ül a hálószobánkban, az ágyunkon. Mesét néz a táblagépen. Hihetetlen, hogy ezt leírom, hogy nyíltan vállalom. Kérek egy –két percet, hogy megveregessem a vállamat. tik-tak, tik-tak, tik-tak.
Oké. Megvolt. Én, Baláti-Bredák Alexandra vállalom, hogy a 2,5 éves kislányom néz mesét a táblagépen. Vagy ahogy ő hívja: a tablán. Ráadásul valami bődületes baromságot, ami nem szól másról, mint hogy egy testetlen, arctalan többnyire női kéz ide-oda pakolászik minibbnél minibb tálakat, turmixgépeket és tortát süt. Egyszer annyira kíváncsi lennék, ki van a kéz mögött. De ezt valószínűleg sosem fogjuk megtudni, ahogy a Tom és Jerry epizódokból is kispórolták az emberi karakterek felső testét. Mindenesetre Emma rettentően élvezi, én pedig élvezem, hogy van lehetőségem a jolli-joker Vanishel kisúrolni az aznapi harmadik kakis nadrágot. ( Nem. Amúgy cseppet sem élvezem, de az előző két nadrágját inkább kidobtam, minthogy nekiálljak súrolni, viszont ha így haladunk, lassan az apukája boxerét fogom tudni csak ráadni rövidnadrág gyanánt, szóval spórolni kell a gatyákkal. A végén még annyira megjön a kedvem a súrolosához, hogy a kukából is kiszedem az előző kettőt.)
Kukázni viszont elfelejtek, mivel megcsörren a telefonom. Az új, közvetlen kolléganőm hív.
Halló!
Szia! Nem hívlak rosszkor?
Áh soha jobban. Épp unatkozom, ahogy az elmúlt 2,5 évben oly sokszor.
Na csak azt akartam kérdezni, hogy….
ANYAAAAA.
Nem tudtam meg, mit akart kérdezni. Emmának kivételesen profi radarja van, amit arra használ, hogy ha véletlenül mással beszélek akár telefonon, akár személyesen, rögtön történik valami, aminek köszönhetően rá irányul a figyelem. Berohanok a szobába, azt sejtem, csak az a gond, hogy megint reklám megy a Youtube-on.
Igen szívem? Kérdezem, miközben a fülemnél a telefonnal, a hónom alatt pedig a szaros gatyával egyensúlyozom.
Befostam.
Értem, Szívem! Köszönöm a tömör, ámde annál lényegre törőbb helyzetjelentést.
Bea próbált persze úgy csinálni a vonal másik végén, mintha nem értette volna kristály tisztán Emma egyszavas monológját, de mindketten tudjuk, hogy értette.
Hallom most nem érsz rá! Visszahívlak később.
Azzal nagyon nagy szívességet tennél, köszönöm!
Akkor ott azt gondoltam, ennél nagyobb szarban már nem lehetek. Tévedtem.
Június 24-ével elkezdődött az öt hetes szünet a bölcsődében. Sebaj. Megoldjuk. Az első hetet apa ( mármint Emma apukája, tehát a férjem) vállalta be. Aztán kiderült, hogy csütörtökön meetingje van, ahova nem tudja magával vinni, így velem jött be a munkahelyemre. Korán indultunk, hogy biztosan időben beérjünk. Megittam bent az első kávémat, ami nálam egyenes utat jelentetett 2-3 perc múlva a wc-re.
Maradj itt Kincsem! Anya elmegy a mosdóba és már itt is van! Nyilván az esélytelenek nyugalmával, de legalább megpróbáltam…
NEM! Veled megyek!
Rendben!
Bekísért. Megtapsolt, amikor hallotta, hogy jön a csuri. Mi így hívjuk. Szóval a pisi. Nem mondom, azért nem rossz érzés úgy kezdeni a napot, hogy pusztán egy pisi miatt tapsot kapok. Ehhez könnyen hozzá tudnék szokni. Ahhoz viszont NEM AKAROK, ami utána következett. Kakiltam. Végeztem. Kitöröltem. Felálltam. Majd Emma úgy belehajolt a wc csészébe, mint egy biológus, aki rettenetesen komolyan veszi a dolgát, ami jelen esetben nem más, mint hogy nagyítón át vizsgáljon meg mondjuuuuuk egy békalábat. A kakimnál szerintem még az is kellemesebb gondolat.
Emma vizsgát és vizsgált, szerencsére csak szemmel, majd megállapította: szép hosszúkás! Én is ilyet szeretnék kakilni.
Jól van Szívem! Szurkolok, hogy összejöjjön. Ígérem, ha sikerül én is megtapsollak! De csak akkor ám, ha nem a pelusba, hanem a wc-be sikerül!
Onnantól rettegésben telt a napom a melóban. Szépen lassan szivárogtak be a kollégák. Levert a víz minden alkalommal, mikor Emma úgy kezdett neki egy mondatnak: Képzeld…
Be voltam tojva, hogy arról kezd el sztorizgatni, milyen hosszút és milyen formásat kakiltam. Hála Istennek ez nem következett be.
Én nem tudom, hogy történhetett, de augusztus 5-öt írtunk. Letelt az 5 hét bölcsis szünet. A kakis történet a feledésbe merült. Első nap a bölcsiben. Én vittem Emmát. Cipőváltás, kézmosás, kopogás, majd berohanás Ildihez, a gondozónőhöz. Szuper! Jó kedve van, nem sír, minden tökéletes. Kicsit még hallgatózok az ajtón át, hogy megbizonyosodjak róla, minden a legnagyobb rendben.
Képzeld Ildi! Anya kakilt a dolgozójában. Megnéztem közelről. Annyira szép hosszúkás volt!
Felhívtam a férjemet, és csak annyit mondtam neki:
Most egy ideig te furikázod Emmát a bölcsibe! Kezdheted is a ma délutánnal.
